Novella

Sziasztok! Most kivételesen nem résszel jövök, hanem írtam egy novellát. Kicsit hasonlít a Szent Johanna Gimire, az ichletet az hozta meg, de a saját gondolataim vannak benne. Nekem is most gond van a szerelemmel, úgyhogy aki felismeri a végén lévő két betűt az ne szóljon semmit, nem véletlen. Remélem tetszeni fog, kérném hozzá a véleményeteket! És olvassátok egy jó forró kakaóval aminek tejszínhab van a tetején, én úgy írtam.  Pusziii :)

 

˝Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.˝

Végzősnek lenni felemelő és egyben elrettentő érzés is. Tudva, hogy itt hagyod a barátaid, akikkel minden hülyeségben benne voltál és az életeid része lettek. De ha egy ilyen csodálatos embert tudhatsz magad mellett, mint életed szerelme, akkor bármit le tudsz küzdeni. Még a nagybetűs ÉLET nehézségeit is. 

4 évvel ezelőtt (9.-ben)

Új környezet, új iskola, új barátok, új kalandok. A szüleim állása miatt Szombathelyre költöztünk, így a helyi gimibe felvételiztem, amivel nem volt gond. Felvettek. Az 1. napon nagyon izgultam, de rájöttem, hogy fölösleges gyomorideggel mászkálnom a suliba mint egy élő halott, hisz egy laza nap volt, ahol megismerhettük az osztályunkat. Nagyon jól kijöttem egy lánnyal, Dettivel, mondhatjuk barátnők lettünk. Szimpatikus volt és segítőkész. Az osztályfőnök is rendes. A többiek is kedvesek, kivéve egy valakit. ŐT, akit mindenki menőnek tart, minden lány álma és egy igazi badboy. Már most, az első napon körbeállják az udvaron, rengeteg barátja van, és mondhatni ultramenőn néz ki még úgy is, hogy csak a falnak támaszkodva telefonozik. Nem tudom. Lehet, hogy erre mondják hogy első látásra szerelem? Fogalmam sincs. Ez csak egy érzés, amit nem lehet szavakba önteni. 

3 évvel ezelőtt (10.-ben)

Véglegesen beilleszkedtem. Részese vagyok egy olyan közösségnek, aminek még álmomban sem mertem volna a tagja lenni. És ez az osztályom. Nagyon jól kijövünk egymással, és mindenkinek meglettek az új haverok. De egy valami nem fér a fejembe. VELE nem beszélek sulin kívül semmikor, a suliban is csak a háziról, illetve segítek neki puskát írni. Ennyi, semmi több. Minden nap kint a fűben a csajokkal vagyok, de sosem figyelek rájuk. Őszintén nem tudom miket beszélnek ott. Mindig ŐT nézem. Ott áll lazán az árkádok alatt, feltüsizett, barna hajjal, mélykék szempárral, és olyan mosollyal, amitől a félvilág elolvad. Ő az osztálytársam, akiről bátran mondhatjuk, hogy 9. óta bele vagyok zúgva. 

2 évvel ezelőtt (11.-ben)  

Ez volt életem legemlékezetesebb éve. Mostanában sokkal többet beszélgettem VELE, ami számomra isteni, de mégis fura érzés. Amikor a közelében vagyok elkezd izzadni a tenyerem, remegni a kezem, görcsölni a gyomrom és remegni a térdem. Ahányszor belenéz azzal a mélykék szempárral az enyémbe, egyből olyan színem lesz, hogy azt még a paradicsom is megirigyelné. De nem ez a lényeg. Ebből az évből a január 4.-e a legfontosabb nap. Pedig ez is egy szokásos pénteki napnak indult. Ahogy beléptem az osztályba, újra megtapasztalhattam -mint minden pénteken- a "wááááá péntek van" hangulatot, ami az osztályomba is elmaradhatatlan volt. És amint az osztály felé fordultam, megláttam ŐT. Ott volt. Mint mindig. De még mindig nem bírtam hozzászokni. Leültem a helyemre, majd elővettem a fizika cuccom, hátrapasszoltam a házit a srácoknak, mikor Bence (az osztálytársam, totál nem komplett) az terem elejéből megpróbált átdobni egy szendvicset (!) a másik végébe, ami elől én már rutinosan lehajoltam, csak most olyan instabil volt a székem, hogy az is jött velem. Így majdnem elvágódtam, és becsaptam a fejem a pad kiálló vas részébe, de Ő odaugrott és elkapott, mielőtt bevághattam volna a fejem. Ott kezdődött minden. Ahogy tartott az ölében, miközben mindenki minket bámult, és.....megcsókolt. Ott, mindenki előtt. Az osztályban kitört a taps és a füttykoncert. Így történt, hogy mindegyik csaj legnagyobb bánatára (kivéve persze az enyémre), barát és barátnő lettünk. 

Jelen

És most itt állunk, én fehér, gyönyörű ruhában, Ő öltönyben, és arra várunk hogy bemondják a nevünk, hogy 12/C, és bevonulhassunk a terembe. Bemondták. Elkezdődött. Amint felcsendült a Once Upon A December zenéje, megindultak az előttünk lévők, és mi is beléptünk a taps és kamerák villogása közé. A keringő közben jöttem rá, hogy itt van velem, akivel táncolok, Ő, akivel már 1 éve együtt vagyunk és Ő, aki miatt 2 éven át szenvedtem a szerelemmel. 

10 év múlva

Most pedig itt ülök a kanapén, Budapesten, a lakásunkban. Én, Ő és a kislányunk, Karolina. Ennyi év elteltével is együtt vagyunk és szeretjük egymást. Az ujjamon pedig ott csillog egy gyönyörű ezüst gyémántgyűrű. De sosem fogom elfelejteni hogy amikor valaki azt mondta hogy mi még összejövünk, csak szimplán kinevettem és azt mondtam, "majd az álmomban". És most ebben az álomban élek, mint feleség, mint anyuka. Ez volt a mi történetünk: L&Gy.